Anyunak ma van a szülinapja. Ma lenne 64 éves. Már 7 éve, hogy nincs velünk.
Nem szeretek róla beszélni, sőt gondolni is csak nagyon ritkán, mert nagyon fáj. Még mindig. Elfogadtam, hogy nincs többé, de igazán még mindig nem dolgoztam fel. Könnyebb túlélni, ha nem, illetve ha csak nagyon keveset gondolok rá. De így sem telik el nap, hogy ne gondolnék rá és sokat is álmodok vele. Annyira irigylem azokat, akiknek még van anyukájuk.
Nem írok többet, mert nem látok a könnyeimtől.... csak bemásolok egy verset, amit egy kedves barátnőm küldött egyszer.
Én a magas égre néztem, önzőn,
s nem láttam, hogy itt a földön
kihunyni készül egy gyertya-láng.
Anyám elment, s ott a sírnál,
ahonnan még egyszer visszanézett,
sírtam, s nem gondoltam semmi szépet.
Most az idő már új lapot nyitott,
s a szavak miket számba adott,
megértek talán, hogy formát öltsenek.
Anyu, most elmondom Neked,
amit úgyis tudtál, bízom benne,
bár nem volt szavakba öntve,
hogy erős karó voltál nékem
sorsom orkános szelében.
Hajóm alatt Te voltál a hullám,
s árbocomon a vitorla,
mi sérült életemet gyengéden
biztonságos partra sodorta.
Fészek voltál, ahová vissza-szállhatott
lelkem, ez az örök vándorló madár,
s röptettél, mikor hívott a látóhatár.
Nem kérdeztem meg soha Tőled,
hogy beváltottam-e reményeidet,
mikor kóborlásaimra indulva
arcomra csókoltál útlevelet.
Nem mondtam el soha, mit álmodtam,
pedig álmaimat is Tőled kaptam,
most már tudom, mert úgy váltak valóra
mintha abban is a Te kezed lett volna.
Most felnézek, és kinyitom az eget
még egy percre, hogy elmondjam Neked,
hogy megnyugtassalak, nem vagyok árva,
mert itt vagy velem, a lelkembe zárva,
s most én őrizlek, védelek,
míg felettem is elszállnak a hűtlen évek.
S mielőtt bezárulna az ég,
még két szót felkiáltanék,
mit ritkán mondtam, azután elengedlek:
Anyu, szeretlek!
