Sarkok

Sok minden nem történt az elmúlt két napban a szokásos dolgokon kívül. Ezért most úgy gondoltam, elmélkedek egy kicsit, hogy mégis szülessen valami iromány a blogomba, ha már létrehoztam.

Kicsit depis ma a hangulatom, talán az időjárás miatt. Talán nem, de olyan jól esik pár dolgot az időjárásra fogni....

Mindenki életében vannak sarkalatos pontok, amivel több-kevesebb probléma adódik időnként.

Az én életem tele van ilyenekkel. Most rátérhetnék a saját sarok pontjaimra, mint pl. az állandó időhiány, a főzés, a takarítás, amiket akkor végzek szívesen, ha nem tudok mit kezdeni a szabad időmmel. De mivel ez nem sűrűn fordul elő, így inkább nem ragozom a következményeket.

Szávánál a legsarkalatosabb pont a tanulás. No, azt nem szeret. A matekot szereti és érti is, de az olvasással és a nyelvtannal hadilábon áll. A helyesírással meg egyenesen háborús a viszonya. Ezzel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Ehhez vagy van valakinek füle, vagy nincs. Megtanulni iszonyú kemény meló, szenvedünk is vele rendesen.

A másik sarok nála, hogy nem hisz magában. Előszeretettel nevezi magát hülyének, butának, sőt csúnyának is. Ez utóbbihoz nem kell magyarázatot fűzni, a képek tanulsága szerint talán nem egy bányarém a gyerek. De miért kell erről őt naponta többször meggyőzni? Talán hallani szeretné, hogy ő is szép, mert mindenki csak Zétiben gyönyörködik mostanság? Talán a rejtett nagytesós féltékenység? Remélem túllép ezen, addig meg szorgalmasan győzködöm, hogy nem buta és nem csúnya.... Ha valaki tud jobb megoldást, lécci szóljon ! :))

Zétikével a legnagyobb sarokpontunk az alvás. Azt ugyanis nem szeret. Vagy sajnálja rá az időt. Vagy egyszerűen csak nem megy neki. De az is lehet, hogy én rontottam el mindent.

Babakorában még jó volt az alvókája, de mióta elkezdtek jönni a fogacskái, azóta áll a cirkusz.

Ha jó éjszakánk van, akkor csak 3-4 alkalommal kel, rosszabbakon akár 10 percenként is. Ilyen volt a 2 nappal ezelőtti is. Az esti elalvás után 30 perccel felébred, ekkor visszaaltatom és beteszem a kiságyba. Általában egyszer még felébred éjfél előtt, visszaaltatom, leteszem, ilyenkor még bírom cérnával.

Aztán 1 körül kel és olyankor már magam mellé veszem, mert képtelen vagyok ébren maradni.

Szerintem neki ez az alvás lényege. Cicit kér, pár korty után elégedett képpel, hozzám simulva elalszik. Én meg egy pózban fekve, hogy meg ne üssem, rá ne feküdjek, végignyomorgom az éjszakát. Próbáltam már mindent, visszapakolni az ágyba reménytelen, ahogy leér a feje, már ugrik fel és sírva kapaszkodik belém. Engem meg nem visz rá a lélek, hogy erőszakosabb legyek vele. Azt hiszem, ha 9 hónap alatt nem sikerült őt megtanítanom, hogy egyedül aludjon, akkor már most hiába is próbálkoznék. Inkább a pozitív oldalát nézem a dolognak, azt, hogy egy csodában van részem minden éjszaka, amikor érzem a szuszogását, beszívom az illatát, amikor átölel a kis puha kezével, ahogy időnként felébredve letapogat, hogy ott vagyok-e....... És ez a csoda az enyém, és azt hiszem, az  ilyen csodákért érdemes élni.

Halloooooo

Zéti a hétvége óta telefonál. A füléhez teszi a játéktelefonját, és félrehajtott buksival kiabálja bele, hogy haaaoooooo :)) Egyszerűen meg kell zabálni, olyan édes. Szegényt egész nap ezzel szórakoztattam, hogy Zétike, hogy telefonálsz?? A kis manó meg vezényszóra veszi a fülecskéjéhez a telefont, távirányítót, vagy éppen a rágókáját, ha az esik neki kézre, és hallózik... :-)))

Kicsi kukkok

Gondolom az olvasókban  felmerül a kérdés, hogy miért pont kicsi kukkok.

Megy az egyik gyerekcsatornán egy sorozat, ahol a színes kis figurák, a Hubák a felnőtteket kukkoknak, a gyerekeket kicsi kukkoknak hívják. Így Szávával elneveztük Zétit kicsi kukknak. Innen ered a cím, bár Száva bedobta a durcit, hogy ő nem kicsi, de hiszen nem is nagy, közepes kukknak meg csak nem hívhatom.

Szóval van nekem egy 9 hónapos kicsi kukkom, Zéti és egy 8 és fél éves "közepes" kukkom, Száva. Róluk fog szólni ez a blog.

Ők pedig a Hubák: 

A nagy elhatározás

Sok ismerősöm ír blogot. Elhatároztam, hogy én is fogok..... Majd kiderül mi lesz belőle.

Remélem nem az lesz a sorsa, mint már néhány elhatározásomnak, hogy egy idő után a feledés homályába veszik.

Felmerül a kérdés, miért ír olyasvalaki blogot, aki nem is konyít az íráshoz... sosem tudtam normálisan fogalmazni, sem humoros nem lesz az írásom, sem összeszedett... de azért majd igyekszem. De valszeg olyan lesz, mint én vagyok, kusza, rendetlen, szétesett..... és időnként cinikus.

Azért szeretnék blogot írni, hogy a kiscsaládunk mindennapjaiból megörökítsek néhány történést, gondolatot, hogy majd pár év múlva jó legyen visszaolvasni, hogy mi történt velünk, hogy a család bele tudjon pillantani és többet lássanak az életünkből, főleg a gyerekekből.

Majd idővel kiderül mennyire lesz sikeres ez a törekvésem, remélem jobban fog menni, mint tinikoromban a naplóírás.